Botka Ferenc szerk.: Független szemle 1921–1923. Kékmadár 1923. Repertórium (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei, B. sorozat 10. Budapest, 1979)
Vezér Erzsébet: Előszó
sokat tart az iskolán. 1921-ben barátai anyagi segítségével megindítja a Független Szemlét. „Politikai divattól és megtévesztő jelszavaktól független kulturszemlét" akart csinálni, mint bevezető cikkében elmondja. Czakót mély vallásossága és heves antiklerikalizmusa szinte predesztinálta arra, hogy a keresztény kurzus hazugságait felfedje. A szeretet vallása nevében ostorozta a farizeusokat, a Banghákat, Prohászkákat és Vass Józsefeket, akik pap létükre a kereszténység örve alatt gyűlöletet szítanak. Bangha Béla S.J. címére írja: „önöknek nem a haza, hanem a katoücizmus és vele a reakció a főcél, minden egyéb mellékes... a kurzus, melyet kereszténynek neveznek, s amely a jezsuitáktól nem hogy független, de velük szervi vonatkozásban van: sem nem keresztény, sem nem magyar." „Uram, hogyan érti ön a krisztusi érzületet, ha az antiszemitizmust megfelelő módon és mértékben (az ön kibúvója) helyesnek minősíti? " Máskor meg Böngészések a bangha izmusokban címmel és számtalan egyéb jegyzetben maró gúnnyal szemelget a kurzus képtelenségeiből. Prohászkáról ez a lesújtó véleménye: „Nem volt tudós, a tudomány tehát nem fogja megőrizni a nevét; nem volt apostol, mert bottal nem lehet apostolkodni; nem volt államférfi, mert a jog iránt nem volt érzéke, csak színész volt..." Még a közölt idézetekkel is aktualizál. Egyik idézetét Bodnár Zsigmondtól így kezdi: „Most a reakció napjait éljük, a nemzeti eszme árasztja el a világot..." Nagy kedvvel leplezi le a hatalom vezető embereinek és a klerikális lapoknak a forradalmak alatti behódolását. A tudomány érdekében tiltakozik a kurzus által megbízhatatlannak minősített egyetemi tanárok, elmozdítása ellen, és figurázza ki a helyükbe került jelentéktelenségeket. De nemcsak destruálja a keresztény kurzust, a pozitív értékek védelmére is felsorakoztatja erőit. Az októbrizmus szellemében, mint a szociáldemokraták szövetségese, a szakszervezeti mozgalom és a munkásművelődés érdekében közöl cikkeket. A szociáldemokratákkal való kapcsolata olyan nyilvánvaló, hogy a Népszava nyomdájában nyomják a lapot, és a második évfolyamtól kezdve társszerkesztőként ott szerepel a szociáldemokrata Gergely Győző neve is. Nem is beszélve a szociáldemokrata munkatársakról, mint Malasits Géza, Stromfeld Aurél, Jemnitz Sándor, Faragó László és még sokan mások. Az 192l-es évfolyam bőséges illusztrációval ellátott cikksorozatot közöl Csontvári Tivadarról, első monográfusa, Lehel Ferenc tollából. Csontvári ekkor még alig volt ismert, de annál több gúnyt űztek hóbortosságából és extravaganciáiból. Lehel Ferenc a legnagyobbakkal, Cézanne-nal, Gaugin-nel és van Gogh-gal egyenrangúnak minősíti Csontvári művészetét, s ezt az ítéletét jóval később a magyar művészettörténészek is szentesítették. Király György remek esszéiben a kurzus irodalompolitikájával szemben megvédi a „bűnös Budapest" irodalmát. Horváth János vádjait pedig sorra veri vissza az elzsidósodott Nyugatról, az Arany-kultusz elfojtásáról, Ady és a modern irodalom túlzott sietségéről. „Irodalomtörténetünk dicsérettel emlékszik meg bizonyos magyar lángelmékről, kik korukat megelőzték (Zrínyi, Csokonai, Katona), vagyis siettek. Ez nekik baj volt ugyan, de a közönség idővel mégis utolérte őket: vigasztalódjék Horváth János, Adyt is utol fogja érni. Szellemi téren soha sem árt a sietés, ellenben árt, ha valaki az irodalom fejlődését a közönség fejlődése szerint akarja regulázni, Achilles futását a teknősbéka cammogásához lassítani."
