Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1847.

374 Petőfi-Könyvtár Lelkünkben a róna gémes kútját látjuk: Most a pusztult csárda romja áll e ő tünk; Majd a délirábnak szép já eka; majd a Vánüordarvak serge vonul el fülöttünk. S már én úgy tartom, hogy ha te befoglalnád He yeink szépségét lantod énekébe, S csábító szavaddal majdan elbeszélnéd . . . Hozzánk is elvágynék a pusztáknak népe. S ekkép meggyújtván a vágyat sziveinkben, Végre megéithetnők talán nem sokára: Hogy a rég ohajtott egyeség napjának Felsüssön egünkön szép hajnalsugáia. Avagy mit beszélek 1 . . Oh te szépnek láttad Fenn az erdős bérczet és alant a völgyet; Hisz' a boldogsáenak karján jöttél eddig, Egy angyal követvén útaidban — hölgyed. A boldog szerelem rózsaszín üvegén Néztél te keresztül köztünk vándorolván ; Ugy-e: rózsát lát ál bokrainknak ágin, És mosolygó hajnalt hegyeinknek ormán? Ugy-e: nem hallottál panaszos beszédet, Nem hallád, mint sir, mint üvölt az őszi szél. Mert egész lelkeddel égi angyalodnak Szellemdús beszédén, ajkain függöttél. — Mondd el hát, mit láttál; mondd, hogy a hol olly szép S dicső a termeszet: az istennek háza, Nem leend a szellem mind ö ökre fogva, Jon idö még, mellyben lánczait lerázza. Oh regéld, regéld el megható szavaddal S felséges dal lesz az elmondott regéből, Mellynek zengzetére a volt egyeségnek Romba dőlt egyháza — meglásd — újra épül. Hogyha régen, régen a dalnok szavára Egy város kelt ki a mély tenger árjából: Egyetlen épület miért ne épülhetne Fői a te dalodra, mel<y ragad s varázsol