Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1846.

Petőfi Napjai: 1846 231 „Szakadt rólam az izzadás. „Végre lejutottam a sír fenekére. „Neki feszítettem az ásót a koporsó födelének . . . „— Mindgyárt meglátlak Rózám, szépséges szeretőm! „A hold pályája tetőpontján állott s csaknem olly fényesen világított, mint a nap. „Most fölfeszitém a koporsófödelet. . . a hold elözönlé sugárival Róza arczát ... én megpillantám azt . . . és . . . egy jajkiáltással élettelenül rogytam a koporsóba a halott fölé." En csodálom a szerzőt, mért nem erőlteté meg itt képzelő erejét, hogy a kedvesét körülfolyó mérges bűznek mesteri leírását adhassa. Midőn fölébred, kedvese hajdani szépségének rajzát adja, és midőn jelenlegi kinézésére jő . . . itt csak annyit mond ... oh ... s rá ezen mélységes reflexiót teszi: „De néhány napig a folyam halaival és néhány hétig a föld férgeivel lenni ... és a szépségnek vége." Ha szerző az élet múlandóságát akará vala ábrázolni, egészen más je'enetekben kellett volna azt tenni. De váljon egy kép, melly lélektanilag és aestheticailag is szépen van festve — egyszersmind genialis is?!? Ha ön ezt a kérdést jeune literature-unk egyik bizonyos részéhez intézi — legyen meggyőződve, hogy a felelet „nem" leszer. A legközelebbi fejezetben már a hőssel, mint országcsavargóval találkozunk, ki idestova bujdosik; s szerző szájába illy bölcsészetet ad : „Pénzemből csakhamar kifogytam és keresni nem tudtam (miért?), nem akartam (miért?), koldulni pedig szégyeltem (miért ?). A szegény irónak sem szabad a logica törvényeiből gúnyt űzni! . . . Ezek után elmondja szerző, hogy mindez ellenére éhes lön és — most mindjárt csodálat fogja el önt szerző geniális fordulatán. Mint egy Deus ex machina, vagy mint Iffland színmüveiben az erényes inas, csak előtte terem egy csonton rágódó kutya; regény hősünk — o te neme?>