Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)
1846.
200 Petőfi-Könyvtár lenebbek szenvedélyei, annál egyoldalúbbak nézletei — és vele költői is, ha ezek föléje emelkedni nem tudnak. Ehhez pedig ama magasb öntudati szabadság kívántatik, a nézletek határtalan világával és e nézletek kifejezésének szabad, öntudatos művészetével. Csak illy költők számithatnak aztán arra, hogy műveik, idegen nyelvre áttéve, az idegen népnek is költői élvet nyújtani képesek Mi magyarok kénytelenek vagyunk megvallani, hogy népünk még igen szűk nézletvilággal bir szivében. Szerelem, tompa fájdalom, elnyomott búskomolyság, öntudatlan gyász és néhanéha föllángoló boszankodás, hogy minden jobban nem megy, mint amint megy: ezek körülbelül az érzelmek, mellyek a népben a nép által nyilatkoznak. Legelragadóbban visszaadva találjuk ez érzelmeket népdalainkban. És e népdalok, a népnek legsajátabb sajátja, vájjon hemzsegnek-e aljasság, suhanczkodás és nyereségtől ? nem! Minden megkapó egyszerűségük mellett — csak gyöngéd, benső, mit bennük találunk. Ha tehát egy magyar költő az émelyitö pajtáskodást és betyáros káromkodást mint népi elemet akarja ránk tukmálni, e költő megcsalja magát és a népet. Petőfi mintegy legcsalhatatlanabb tükre mindazon zavart viszonyoknak, azon zablátlan forrongásnak; ama gyűlölség és ama szerelemnek, amaz önmagát vadsággal ostromló vadságnak — melly irodalmunkban meghonosul. Az ő nagy, valóban szép tehetségében találjuk öszpontosulva egész szétbomladását e fejlésben levő — igazán szomorú irodalmi korszaknak. Az egykori lánglobogásu szellem, melly költőinket lelkesité — úgy látszik durvaság békói közé szoríttatott. Valódi szabadságszeretet és lelkesedés nem csak a csatárnál eszközöl csodát, a költőt is e két istennő teszi halhatatlanná, ők nyújtják nem csak a hősnek, hanem a költőnek is a napfényű dicsőség babérkoszorúját. De e szabadságszeretetet veszekedés-kedvvel, a lelkesedést bormámorral összetévesztenünk nem szabad; különben könnyen megtörténhetik, hogy a dicsőség fényét