Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1845.

Petőfi Napjai: 1845 135 Az öreg Czeglédi, mint látjuk, legalább a' legutolsó szótagot rímelte, ha már az utolsóelőttivel nem gondolt is; de Petőfinek „megbőszült" és „keresztül" (János Vitéz 1. 13.); „etettelek" és „hóhérkötelet" (u. o. 1. 14); „jó estét" és „megköszöntésí" (u. o. 1. 26); „elég" és „fenekét" (u. o. 1. 28); „lángját" és „hányták" (u. o. 1. 43); „volt ez" és „holt test" ; s ismét: „sereg" és „ered" (u. o. 1. 49); „beszédet" és „köszöné meg"; 's ismét „jóakaratját" és „jóság" (u. o. 1. 57); „meglátott" és „káromlások"; „keservesen" és „istent" (u. o. 1. 60 és 63) „találjátok" és „kősziklákat", 's egyébütt számnélkül, mind rímek ! Igen helyesen teszi Petőfi, ha gondolatait a' rímeknek föl nem áldozza, ha verselési könnyüségét egyalakuan mért szótagok nyűgébe szorítni nem akarja, ez kár volna; de másrészről ne gondolja, hogy az illy hanyagság csínt szerez költeményeinek; jól tudja biráló, mikép lehet a' legköltőibb gondolatot is prózában leírni, de nem is lesz az soha olly szép, mint volna akkor, ha a' külalak a' benső szépségnek megfelelne. Nem hiába találták fel világirodalmi őseink a' szabályokat, a' mértéket; ők érezték, hogy a' belszépség kétszeresen szép, ha külsőleg is szép! Hosszasban szólt talán biráló Petőfi költeményes munkáiról, mint akár önmaga kívánta, akár a' közönség várta volna; de tiszte ugy hozzá magával, hogy vagy ne szóljon, vagy mondjon el mindent, mi költő müveinek olvasása közben lelkében fölmerült. Petőfi még most mindenesetre megérdemli, hogy a' kritika őt figyelemre méllassa ; benne kiapadhatatlan költői kincs rejleng, de mellyet ő pazarul, meggondolatlanul hoz napfényre, 's eredeti alaktalanságában szórja jobbadán közönség birtokába. Ha lelke el nem tompult még az igen sokszor érdemetlenül ráhalmozott dicsőítések mirigyétől, belőle még első ragyogású csillag fog támadni a' magyar költészet egén; ha visszavezethető még a' kellő ösvényre, nyert a' kritika, nyert a' magyar költészet, de nyerendett maga Petőfi is, mert hervadhatlan borostyán várja őt: azon uton maradva, mellyre