Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1845.

132 Petőfi-Könyvtár 's ismét az 50. lapon : „Megállj, a hitedet! kiáltott feléje," s másutt. Ez, mint végre kénytelenek vagyunk hinni, nem egyéb rosz szokásnál, a' melly szokás pedig nem mutat müveit lelkű és szivü költőre. Jaj a' népnek, mellyet a költő káromolni tanit szabadon, és nemcsak büntetlenül, de még hirkoszorúi jutalom mellett! Az erkölcstelenség legveszedelmesebb mételye minden polgári társaságnak, melly ha elhatalmasodik, Berzsenyiként „Róma ledől 's rabigába görnyed !" Ezt ismételve ajánlja a' biráló, költő figyelmébe 's figyelmébe azon vakbarátinak is, kiknek meggondolatlan szóbeszéde leginkább szédíthette a jeles kezdőt illy művészietlen, hogy ne mondjam, betyáros modorra. Ugyancsak 1845-ben szakgatott a' munkás Petőfi czipruslombokat Etelke sírjáról, 's összefűzve azokat, átadá a' közönségnek, mint búslakodó musája gyászhangjait sírja felett egy az élet tavaszába í elhunyt kedves leánykának, kibe költő, miután meghalt, szerelmes lön, vagy legalább hivé, hogy az lön. Ezen czipruslom bókban, ha nevét ki nem teszi, senki sem ismerendett Petőfire, kitől a' — sok dalaiban tanúsított genialitást megtagadni nem lehet. De van még egy, mi e' versecskéit is bélyegzi: a' külalak elhanyagolása és correcttelensége. Képzelje az olvadó, hogy itt minden egyes vers, vagy legalább minden versszak, egy-egy czipruslomb, melly t gondatlan elmerülésében í-zakgatott a' költő, 's egymás mellé tűzött, akár illének azok össze, akár nem. A' bort és kancsót, a' sok „aatát", itt érzelgő, erőltetett pityergés váltja fel, mellytől a' valódi érzés épen olly távol van, mint a' köitöi emelkedettség. Petőfi feltette magában, hogy ö a' derék Etelkét, mint boldogtalan szerető, megénekli, 's írt XXXIV dalocskát emlékére ugy, a' mint a'