Csernátoni Gyula: Petőfi könyvtár 25. Petőfi-tanulmányok (1910)

IV. Petőfi és az 50-es évek költői

138 Petőfi-Könyvtár „menyasszonykoszorus fejét" más keblére hajtja, hogy „sáppadt asszony" legyen belőle és kora sírban találjon nyugalmat: legutolsó szerelméig úgy tűnnek föl szerelme tárgyai, mint valami tündéralakok egy boldogabb, jobb hazából, akik megjelentek egy-egy perezre az üdvnek egy sugáraként e világban, de aztán csak elsuhantak megint nyomtalanul, nem hagyván egyebet magok után költőjüknek az epedésnél, búnál és sejtelemnél ... De azért a Petőfi elhullatott gyöngyei, amelyeket egy 50-es évek korabeli kritikus szerint Tóth Kálmán szedett föl: valódi gyöngyök voltak. A már fölhozott dalokon kivül a Hogyha titkolt . . . Teli vagyok dallal . . . Benyújtottam a kalapom . . . Sírjon, rijjon a hegedű. . . . Minek is van a szív . . . Lemondani, lemondani. . . czimüek a szerelem igaz gyöngyei és nemcsak költőjüknek, hanem irodalmunknak is díszére válnak. Filozófiai költeményei szintén nem mozognak oly széles, általános téren, mint a Petőfi hasonló színezetű művei- Nagy problémákkal nem foglalkozik és előbb már említve volt, hogy fantáziája sem annyira magasröptű, hogy oly tárgyakat, mint a Bányában, Az utósó ember, Az örült és a Felhők egy-egy darabja megbírjon. Vörösmarty szép szavai, hogy: „amennyit a szív fölfoghat magába, sajátunknak csak annyit mondhatunk", egy költőre sem illenek jobban, mint reá. Innen van, hogy általánosabb eszmékre is nem a világot és az emberiséget, hanem csak a saját szivét és érzésvilágát vizsgálva emel-