Csernátoni Gyula: Petőfi könyvtár 25. Petőfi-tanulmányok (1910)

IV. Petőfi és az 50-es évek költői

Petőfi-tanulmán vok 129 raboljon". A csárda romjai vissza nyerik régi alakjukat; az ivó újból megnépesül s a jelen képei közé egy tündérkéz észrevétlenül szövi be a régeltünt multat. A mosolygó rónák, a delelő nyáj kolompja s a komoly gólyamadár néha őt is visszabájolják ugyanabba az „átálmodott szebb korba", amelyből még visszacseng a halk altatódal: Cserebogár, sárga cserebogár, ... de lelke nem időzik soká az emlékeken, hanem a gyöngéd visszaemlékezés sugarával egy pillanatra beragyogja őket s a czéltalan merengés helyett újból alkot és teremt. És éppen ebben rejlik a főok, amiért Tóth Kálmán meg nem közelítheti leírásaiban Petőfit. 0 t. i. annyira csak érzéseiben és érzéseinek él, hogy emiatt sem megfigyelő képessége, sem fantáziája nem érvényesülhet. Sokkal szubjektivebb, hogysem szemlélődő lehetne és ezért leiró költeményei is inkább elegiáknak nevezhetők. Egyetlen kivétel van ily tárgyú müvei között: a Ború, amelyben már ő maga is mesternek mutatkozik. Erdélyi azt jegyezte meg e költeményről, hogy „nagynemű szép" és Gyulai sem vádolhatná „tespedtség"-gel, mint a Tóth Kálmán többi leirókölteményeit egykorú kritikáiban. Irodalmunk ez egyik legszebb és úgy a tárgyra, mint a fölfogásra nézve teljesen eredeti leiró-költeményében a vihar előtti hangulat van oly sajátos színekkel megörökítve, mint egy Rembrandt-képben. Egy sor, egy szó sincs benne fölösleges — s az a „nagy bánat", amely miatt „egymásra borul mind a bokor". Petőfi-Könyvtár XXV. 9