Baróti Lajos: Petőfi könyvtár 22. Petőfi a ponyván és a népirodalomban; Petőfi-regék (1910)

Baróti Lajos: Petőfi a ponyván és a népirodalomban

32 Petőti-Könyvtár gödör szélét kivájni ott, ahol amúgy is volt már egy kis nyilás Eleinte ment a dolog. Már oly nagy volt a nyilás, hogy két karja kifért rajta; hanem aztán egyszerre mindenfelől kőrétegre talált. Ekkor elővette pisztolyát, amelyet támadói szintén nála hagytak, s a feje fölött levő kő szélére lövöldözött, mert tölténye volt elég és remélhette, hogy sikerül lassan letördelni a kő szélét annyira, hogy kibujhatik alóla. Mialatt azonban Petőfi serényen dolgozott, szinte oly serényen közeledett Horszten is az oláhokkal. — Ha az csakugyan Petőfi, — mondá Horszten, — akkor az uton a legelső fára felakasztjátok." Petőfi utolsó lövése nagy repedést okozott a kövön s a lerepedt részt hamarosan le tudta törni. Most már elég széles volt a nyilás arra, hegy kibújhasson a kő alul. Alig emelkedett ki derékig, már csak néhány lépésnyire voltak tőle az oláhok és Horszten. A két oláh Petőfi felé rohant. Petőfi azonban pillanat alatt talpra ugrik, kirántja kardját s hatalmas csapásokat mér az oláhokra. Horszten megijedt, nem akarta, hogy Petőfi fölismerje, hát beszökött az erdőbe. Petőfi egy csapással leterítette az egyik oláhot, aztán a másikra mért olyan csapást, hogy megtántorodott tőle.