Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

Petőfi és a természet 91 nak messze kell kalandoznia érte s akkor sem mond vele semmit. Látszik, hogy nem csüng rajta teljes lélekkel. Végül Tompa abba az időbe képzeli magát, midőn e most vadregényes vidéket a tél fagybilincsbe zárja. Képzeli, mintha távolból látná a hótakarta kunyhóból felgomolygó füstoszlopot és ha éjjel majd a lak ablakából mécskanóczok fényt lövelve égnek: akkor azt fogja hinni, hogy ez a megdermedt jégvidék szivének lüktetése s meg fog nyugodni abban a gondolatban, hogy itt télen nem halt meg, csak alszik az élet! Ennyire emelkedik Tompa s bizony nem vajmi magasra. Sőt képzeletének ez az elkalandozása a távol jövőbe, melyet most még egy jel sem sejtet, kissé erőszakos. Hiján van a természetes átmenetnek. Magából a véghasonlatból legfellebb valami csendes meghatottságot érzünk ki, de inkább az elmélkedés szülötte, mint az érzésé. Olyan általános a reflexió, hogy magával a költemény tárgyával alig van összefüggésben. Ha mélyen érezte volna e hely szépségét, nem engedte volna szóhoz jutni az okoskodó elmét. Petőfinél ily tévelygést nem lelünk: A búgó vadgalamb s a fütyülő rigó nem fél, hogy lépvesszőre csalják. A kunyhó lakói önmagukról tudják, mily édes a szabadság úgy az embernek mint az állatnak. A költő nem tesz különbséget a természet lényei között. S most természetesen emelkedő gondolatmenet-