Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

86 Petőfi-Könyvtár mert az ő lelkében a különféle hangulatok egy összhangzó benső képpé olvadnak össze. „Messze, hol az ég a földet éri, a homályból kék gyümölcsfák orma néz s megettök, mint halvány ködoszlop egy-egy város templomának tornya " A költő szemével már a látóhatár végére jutott. Be is esteledett ezalatt valóban. Bámulatos megfigyeléssel tünteti fel az éj és a távolság perspektivikus hatását a tárgyak színeire. A gyömölcsfákat kékké teszi, s a tornyok körvonalait elmossa. S emellett mindig kiérezzük a pontot, melyből a tájt szemügyre veszi. Mindenütt a tárgyak azon részei vannak kiemelve, melyek a madártávlatból, hol a költő gondolatban tartózkodik, valóban láthatók. A kut hosszú géme, a felrebbenő ludak, a dőlt kémény, a kék gyümölcsfák orma, s a tornyok: mind felnyúló s a magasból látható részek. Alatta áll kolorit tekintetében Tompa: Est van, a tárgyak képe lassan-lassan eltorzul, elvész a késő alkonyatban! . . . s a „Pusztán" cz. költeményében is a fájó elmélkedést csak a régi ismert képek rajzával eleveníti: Hol a pásztor vigan bogárzó gulyát terelgetett s a délibáb zengő tavában szilaj mén vágtatott, a pásztortűz, a furulyaszó kialszik, elhal ott. Csupán a kifejezésben mutatkozik uj erősitő szelleme! Arany pedig homéroszi nyugodtsággal emliti fel s irja le a mutatkozó pusztai jelenségeket: Az uj mezőn, az érnek oldalán ménták illatoznak, hullámzó vetés közt buvócskázik a fürj, suttog a nő vá-vá, nyomon űzi a hím s