Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

72 Petőfi-Könyvtár mészetben semmit sem vettek észre, onnan ő eleven, ragyogó életet nézett ki s mint a méh a legsatnyább virágból, a költészetnek édes mézét gyűjtötte. Hogy mert volna elődeinek egyike is királydinnyés homokról, tarka gyíkokról, duzzadó emlőkkel járó anyakecskéről, sárgapiros falevélről, pipacsról, gyalogbodzáról, vércséről, gólyáról szólani. Úgyszólván ő fedezte fel a mi hazai természetünket s mindjárt teljes szélességében értékesítette is a költészet számára. Petőfi azonban, mint minden realista a természet egyik tüneményét, képét sem hanyagolja el. Ha Byron a viharokban, sötét tüneményekben, Shelley a csillagokban, villám és hajnal fényében kéjeleg, ha Hölty a csalogánydalt s a patakcsergést hallgatja legszívesebben, Lenau a susogó nádas felé vonzódik s Heine a zugó, majd ködboritotta tengert szereti, ő reá az egész természet egyenlően hat. Hidegen sohasem áll vele szemben. Minden még a legkisebb s legigénytelenebb tárgyban is talál valamit, ami költői, akár szép, akár rút, akár felemelő, akár megdöbbentő hatású. Ez az ő ép érzéke csak egy esetben válik — ha szabad mondanom — elfogulttá: ha arról van szó: kié az elsőség, a felföldé vagy alföldé. Itt részrehajló, szeszélyes, sőt igazságtalan bár mindig szeretetreméltó. Ő mindig az alföldnek kel lelkesült védelmére s amazt nekünk tréfásnak tetsző haraggal törekszik megalázni s minden szépségétől megfosztani, sőt ez ellenszenvet annak lakosaira is átviszi. Ez az oka annak, hogy a mi hegyes vidé-