Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

70 Petőfi-Könyvtár mert az csókot lehel a bimbók ajakára, s tenyerén viszi a fáradt bogarat . . . Ugyanez a minden ízében egészséges, életkedvtől duzzadó a felfogása a természet minden egyéb tárgya és tüneményével szemben. Soha gyermekes elérzékenyülést, helyén kivül alkalmazott szeretetet, beteges rajongást nem vehetünk nála észre. Első költeményétől, melyben a vándor darvak V betű szerinti szállását irja le hü megfigyeléssel, egész addig, mikor a harczi zajok után örömmel hallja újra a pacsirtaszót, mindig hive marad a természetnek. Soha egy pillanatra meg nem tántorodik e vonzalmában s épp ezért mindig uj és uj szépségeket fedez fel benne. Azért szereti ő a természetet, mert oly végtelenül szép, de azért is találja oly végtelenül szépnek, mert oly igazán szereti. Mint minden ép érzékekkel megáldott emberben, úgy ő benne is a természetnek kedves látványai, élő lényei, jókedvet, örömet, csodálatot gerjesztnek, míg a pusztító, sötét hatalmak, élettelen tárgyak, búsító visszataszító hatással vannak reá, a szétfolyó, alaktalan tünemények végre is merengésre késztetik. Éppen abban á!l az ő igazi költői ereje, hogy nem máskép érez mint mi valamennyien, csakhogy mélyebben, tartósabban tartja meg a benyomásokat és hogy minden benyomásra és mindenkor fogékony. Ahova mi csak futólagos pillantást vetünk, oda ő belehatol képzeletével, ahol mi meg vagyunk hatva egy pillanatra, ott ő könyekre indul, ahol mi jókedvűen mosolygunk, ott ő örömre