Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

Petőfi és a természet 67 meg az ő koporsója, mikor a napot láthatja. Az éjet is csak akkor szereti, ha Jellegtelen, holdas, tiszta kék. De mikor hold és csillag nem ragyog, akkor ő végkép oda van és galléron csipi az unalom." Sokkal egészségesebben hangzik ez, mint mikor Bajzáék végtelenül ábrándoznak a homályban A csillagos ég alatt pihenve, képzelete természetes menetben lángra gyúl s más világok sejtelme ébredvén benne, kérdezi, milyen élet van azokon túl. Mindenütt az élet, a valóság "érdekli őt. Csak akkor vágyódik oda, ha ott is szeretnek. A hold elégiájában pedig éppen a tárgytalan áradozást, az üres természetcsodálatot, illetőleg annak negélyezését teszi nevetségessé, nemes boszujában a gúny ostorával kergetvén ki a természet templomából a tisztátlan s hamis érzésüeket, mint Heine abban az ismeretes epigrammjában, melyben a nap lementén búsuló kisasszonyt vigasztalja, hogy hiszen a másik oldalon újra felkel. Aranynál ellenben inkább a csendes, vagy ünnepiesen komoly melankólia színezését látjuk s inkább „a puszta érzelmének metafizikáját tolmácsolja". Mint legszebben kifejezi Bolond Istók, ki ha a kötelesség szúrásitól menekülhet, szeret a természet dicső templomában andalogni „a boltozatra fel, mely tisztakéken, éjből, sugárból szőve domborul, a zöld mezőn el, a rengő vidéken, mely délibábot öltve fátyolul, egy része alul leng, más fölül az égen" — „vagy elbocsátja lelkét ringatózni szellő fuvalmán bólintó galyon, felhők 5*