Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

Petőfi és a természet 45 ségében válik nevetségessé : Oronaro herczeg egészséges érzéke annyira megromlik, hogy valamint igazi, húsból és vérből való leányt nem tud szeretni, hanem egy papirbábuért bolondul, úgy az igazi természettől is undorodik, de annál jobban gyönyörködik azokban a rugókon járó lugasokban, szökőkutakban, s abban a mesterséges madárénekben, holdfényutánzásban, melyet az udvari „directeur de la nature" igazgat. Ugyanily hatást tesz ránk ami e korbeli lantosaink természete is. Mintha ők is remegnének a friss harmattól, melytől náthát kap az ember, a csipő szúnyogoktól, a mászkáló pókok- s hangyáktól, nem mernek kimenni a szabadba, hanem egyszerűen elfogadják azokat a sok használattól szinevesztett, élettelen színfalakat, melyeket költőtársaik alkalmaztak. A hűs pataknak bús zuhanásai, a lágy fuvalmak lengedezései, éjféli csendben susogló (!) ágak, az illatos hant virági, nem magyarázható örömbe sülyesztik Dayka lelkét. Érthetőnek tartjuk, ha szegény felriad a fergeteges éjben ágyából s megkönnyebbülve sóhajt fel, „ha a csattogtató mennykövek s a szakadó zápor után végre előjön a hold s a csillagok halvány fényt hintenek". Kiss János „busul a sötét ködfátyollal övezett gyászoló föld láttára", édes álomba merül a dicső (soproni) táj felett s kimondja, hogy csak „a szépséghimezte erdők felejtetik el vele a sors durva csapásit", de különben a „kies liget, piros hajnal, búgó gerliczék, vad tél, csergedező források" felemhtésénél tovább nem megy s ő is leg-