Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VII. Hasonlatok

Petőfi és a természet 175 talanságra született, hanem egy a szenvedély erejének megfelelő szertelen hasonlatban fejezi ki gondolatát: Mi az ember? Mondják, virágnak gyökere, amely fönn a mennyben virul. — Virág az ember, melynek gyökere ott lenn van a pokolban. Sőt a természetből vett képét argumentum gyanánt használja. Azt a sejtelmet, hogy midőn számára is tündökölni fognak a szerelem s barátság rózsafelhői, ő már halott lesz, így okolja meg: Mert ha a felhők kigyúlnak, lemenőben van a nap. Költeményei egyik legszebbjének, a „Dalaim"-nak szépségét éppen az adja meg, hogy természeti hasonlattal fejezi ki mindig az érzést, melynek változó hangulatához hozzásimul az, mint a jó színészhez a szerep különfélesége szerint a ruha és az álarcz: Merengő állapotában dalai holdsugári ábrándos lelkének, könnyelmű gondatlanságában pillangók azok, szerelmében vadrózsák, jókedvű mámorában szivárványok, hazafi bánatában felhők, s tyrtáusi haragjában villámlások. Az alkotó képzelet nemcsak fogalmakat, érzéseket, s érzéshullámokat törekszik szemlélhetővé tenni, hanem a magukban véve nem eléggé világos körvonalú vagy élettelen tárgyakat is megfelelő érzékibb s élő tárgyakkal hozza kapcsolatba, melyeknek Petőfinél mindig valami szubjektív vonatkozása van. A harczok trombitáit, lelkesítve zengő csalogányoknak nevezi. (Arany sokkal hidegebben a csaták kukorékuló kakasainak.)