Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VII. Hasonlatok

172 Petőfi-Könyvtár' mihelyt a költő azt, amit mond, nem látja, már bölcselő Az igazi költőt fantáziája mindig képekhez hajtja. Petőfinek sincs költeménye, melyben a kifejezett fogalom érzés, vagy eszme ne lehetőleg a természet köréből vett hasonlat alakjában jelennék meg. így a legelvontabb fogalom, az idő és korszakai változatos képekben nyernek testet előttünk: A mult pusztaság vidéke, majd virány, melyről a hű emlékezet méh gyanánt hozza szivébe az első szerelmet! A rab felett hollósereg gyanánt gyűlnek meg az évek. Nem kevésbé a többi szemléihetetlen dolgok: A világ körüle sötét, éktelen vadon. Az élet kert. Minden egyes óra virág, míg a multat s jövőt a gazdag jelen koszorúi takarják. Azok a kedvencz gondolatok s fogalmak, melyek lelkét folyton eltöltötték, legdúsabb hasonlatválasztékban jelennek meg; úgy, hogy ha egy és ugyanazon természeti körből meriti is tárgyát, mindig uj vonással és árnyalattal alkalmazza őket. A (magyar) dicsőség hulló csillag, mely tündökölt, aztán lehullott a magasból és mindörökre elnyeli a föld. Majd tündöklő szivárvány, majd patak, melyből ajkai sok boldogító mámort ittanak. A képzelet sebes szárnyú sas, vagy üstökösként nyargal sivatag pusztákra, erdőkre. A saját lelke haragos felhő, mely villámokat ont. Majd bokor, melyen az ősz ellenére virítanak a boldog szerelemnek örökzöld lombjai. Majd szép napkeletnek