Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

162 Petőfi-Könyvtár De ezek a helyek nála csak keresve lelhetők. Ezért Arany a tulajdonképi festő költő, míg Petőfinél a költő mindig elnyomja a festőt! A nap „János vitéz"-ben a csatahely siralmas tájára vörös szemmel néz le s nem igen telvén benne nagy gyönyörűsége, leereszkedett tenger mélységébe. A „Bolond Istók"-ban szivárványos lett — talán az ifjú jókedvétől — az ég. Az „Apostol"-ban a hajnal, a vidám kertészleány, rózsákat szór a ház kis ablakára s a fölkelő nap legelső sugara az alvó szerencsétlen férfi homlokára szállt, mint fényes koszorú, mint fényes meleg csók Isten ajakáról. Soha nála a természet nem szolgál — mint a régi epikusoknál s Aranynál — pusztán a helyzet feltüntetésére vagy pedig mintegy epikai nyugvópontul; ő maga részt vesz a szereplőkkel s önállóan föllépő egyén. A Byron-iskola hive, sőt még tovább megy, mert annál előbukkannak részletes leírások, ő pedig szorosan annyit s azt irja le, mi a történet s a személyek hangulatával megegyezik. S manapság, midőn csak az én érdekel bennünket, midőn már alig tudunk gyönyörködni a puszta bármily élesen s szingazdagon előadott tájképében, midőn a naturalisták iskolájának leltározó leirása határozottan untat és visszatetszik, a természetnek ilyetén megelevenitése talán az egyetlen, mely még az epikában is hatással lehet reánk. S most eljutottunk annak a kérdésnek — legalább futólagos — fejtegetéséhez, hogy manapság