Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

100 Petőfi-Könyvtár Metafizikai elmélyedéstől, milyent a nagy filozófiai műveltségű Slielleynél örömmel találunk, szintén óvakodik az ő értelmes, a filozofiát egyenesen kinevető lelke. Szerinte legbölcsebb az, ki sohasem bölcselkedik s neki, a naturburschnak (a szót legjobb értelmében véve), mindenesetre legjobban illik. Ment ő a természetfestő költők egy másik félszegségétől is, mely már az ő korában kezdett lábrakapni, de különösen az ujabb lira művelőinél vált divattá. Míg ezek mindenekelőtt megszüntetik a tárgynak vagy jelenetnek természetes megjelenési módját, hogy aztán belevigyenek, az ég tudja, miféle költői csillámot, míg ezek azt hiszik, hogy valami rendkiviili képzelő erőről tesznek tanúságot, ha az erdő náiuk nem zúg, hanem szükség szerint ujjong, hahotáz, ha náluk a patak nem csergedez, hanem bölcsődalokat énekel, ha az ő holdjuk nem bánatos, hanem kétségbeesett arczot vág stb., addig ő mindig finoman találja el a határt, hol s meddig lehet a költőnek a tárgyhoz vagy jelenséghez kötött személyesitési formát megváltoztatni. 0 a természetet egyszerű igaz voltában kapja meg s ő valóban belőle szedi ki a csillogó kincseket, nemhogy ő maga rakta volna előbb bele azokat. Nem játék az ő látása, hanem oly lelkiállapotban s avval a képzelőerővel szükségszerű látás. Sohasem érezzük azt a benyomást, hogy mi nem tudtuk volna így elképzelni, de sohasem érezzük azt sem, amit még ujabb magyar lírikusainknál is vissza-