Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 153 idejében hires „Szeretnék kimúlni, mint az esti pir" czimű dalában kifejezett. A költő ebben is szeretne elenyészni, mint ahogy leszáll az elvérző nap utolsó sugara, mint a csillag, mely átolvad a kék égbe, mint a virág illata, mely örömmel hagyja ott kelyhét, mint völgy harmata, melyet a szomjas napsugarak szívnak fel, de nem lehet neki: lassú haldoklás csak a természetnek adatott, az emberszívnek egyszerre kell megszakadni. Nem is szólva arról, hogy az érzés csak a Tompa kivitelében teszi ránk az igazság hatását mint pillanatnyi hangulat, nem pedig mint erejéhez képest nagyon is végig hajszolt eszme, abban is fölötte van a magyar költő a németnek, hogy valóban belevisz egy táj szemléletébe, míg amannál bármennyire halmozza is a képeket, soha sem vagyunk benne egy tájban és sehol sem látunk igaz természetet. De látnivaló, hogy azért Tompa Aranynak mégis alatta áll. Ennek természetfestő vonásait birja, de halványabban : még több reflexió s kevesebb szemléltetés, még bővebb részletezés s még gyengébb hangulat. S ha egy író hasonlatát elfogadjuk, hogy Petőfi természete sziporkázik, mint a szivárványba tükröző vizgyöngyök, Aranyé pedig nyugodt, mint a méltóságosan tova ömlő folyam, akkor Tompáé lapályon végig folydogáló patak, melynek partjain egyszerű növényzet diszlik s mely akárhányszor kiszáradni készül. De mind a háromnak roppant érdeme, hogy igaz szivárványt, igaz folyamot s igaz patakot