Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

148 Petőfi-Könyvtár' ben, mely illattal repül hozzá s hajával játszik, az alkony pírjában, az esti csillagban, a dalolgató madárban, a kicsiny virágban, mely úgy veti rá színeit, mikéntha mondaná: Törje le s tegye szivére, így alakit s elevenít a nép képzelete, csak azzal a külömbséggel, hogy manókkal, viliikkel, sellőkkel, a németeknél elfekkel (még Heinenél is), koboldokkal, tündérekkel népesítette be a természetet, míg ő csak a saját szubjektumát érdeklő személyekkel tölti meg. Ebben is áll az ő realitása, ellentétben a romantikusokkal. A „Hegyek közt' bolyongván feleségével, úgy érzi, mintha e hely volna arra való, hogy itt megpihenjen a vándor felleg, a sziklát látván, eszébe jutnak az ő gondjai, melyek árnyékában rideg kősziklaként állott, most pedig látva kedvesét, mint jő, megy, mint szed virágokat s űz pillangót, a falevelek úgy rezegnek feléje, mint repeső szivek s a faágak úgy hajolnak reája, mint áldó keze az atyának. Az ellágyulást, a boldogságot lehet-e szubjektivebben s mégis mindenkit jobban megillető vonásokkal rajzolni? S mindent avval a sajátosan kedves összhanggal, melyet a külső jelenségekbe olvas. S amellett egy eleven természeti tájkép áll előttünk, melyet a költő hangulata a nyugodt öröm rózsás színeivel önt le. Szeretetének mélységét érezzük ki „Ti akáczfák a kertben" czimü költeményéből is. Megáldja őket s minden jót kiván nekik, csak azért, mert alat-