Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 145 bú". Tódul a felleg, barna éjbe vonja a látkört, búsul a sötét vidék. Sötét e sziv is, hő szerelmein honja, reá a bú gyászfátyla szöveték. Nem birva terhét, a felhő könyekre fakad, s a rózsa gyűjti gyöngyeit. Megtelt e sziv is, könyeim peregve áztatják arczom hervadt diszeit stb. Nem is szólva a nyelv és kifejezés ósdiságáról, magában a kép alkalmazásában banális s csak a természet merészebb egyénitésében mutatja a saskörmeit. Mennyivel mélyebb szeretet s a természettel való összeforrást mutat a „Szeretném itt hagyni" kezdetű dala. A költő szeretne rengetegbe menni, ahol nem lenne senki, ott hallgatná a lomb suttogását, ott nézné a felhők vándorseregét, a nap jöttét s lementét, míg végre maga is a sirba jutna. Az egész világot átható mulandóság érzete soha egyszerűbb s igazabb szókban nem talált kifejezésre. Élénken emlékeztet Goethe föntemlitett kis dalára... Warte nur balde ruhest du auch ! Ugyanaz a hang, de borúsabb. Nem egy az élettel megtelt s a halált szinte váró ember lemondása, hanem egy elkeseredett ifjú fájó megnyugvása. Önkéntelenül a természet azon jelenségeit keresi ki, melyek megfelelnek életuntságának. Valamint azok elhagyottak, úgy ő is el akarná hagyni a fényes világot, valamint azok önmagukban busulnak, úgy ő is, valamint azok elmúlnak, úgy ő is velük együtt szeretné bevégezni életét. A tárgyak, jelenségek külső összefüggését elhanyagolja, gyors váltakozásban jönnek egymás után. Ezért gyakran a legváratlanabb fordulatokkal Petőfi-Könyvtár XXI. 10