Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

138 Petőfi-Könyvtár Mint a „Kádár Kata" szeretője sirhalmából kinövekedett összeölelkező két virágszál, úgy a két sírhalmon összehajlott bokrok nála is az alattuk pihenő két szerelmes szellemei. Máskor azt mondja az éji förgetegről, hogy holta után csak ő fogja meglátogatni, hogy elsírja testvéri kinját, mert hiszen testvére volt az ő lelkének. A természet oly kegyes iránta, hogy szive sebét rózsalevelekkel kötözi be, melyektől gyógyulást remél. Annyira egynek hiszi magát a természettel, hogy a szomorufüzfának lecsüggő ágaiban csüggedt lelke szárnyait látja, s a búsan daloló fülemülét az ő szerelmének, az ő elsóhajtott lelkének nevezi. Az égre feljött esti csillag azért öltözött fel ünnepi ruhába, mert kedvesét látta meg, vagy pedig a a kocsija kerekét ölelő sárt tréfásan karnak gondolja, a záporban az alföld bucsukönyei omlanak, jeléül, hogy távozása mennyire megindítja őket. A természet, az elhagyottak gyáma, a kis dombot, hol koldus pihen, vad virágokkal s füvekkel födé el. Viszont az utolsó virágok tán könnyebben halnak el, ha azok néznek reájuk, akik őket szeretik. Midőn az éj, a kedvese után gyászoló ifjú megjelenik s csendesen földre borul s szomorún hinti könyeit a földre, a költő felkéri az embereket, feküdjenek le, vagy ha járnak, halkan lépjenek, nehogy a durva zaj sértse annak bánatát. A természet s az emberi élet közti hasonlatosság másféle módon is nyilvánul. A költő lát egy természeti képet, életet tulajdonit nekis párhuzamba