Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

132 Petőfi-Könyvtár lírikusok hatásán kivül ez volt legnagyobb hatással Petőfi dalaira. „Mi a magyar népdalok mélységét illeti"

1, mondja Erdélyi, „ez leginkább abban áll, hogy a felindult kebel mintegy magán tul kiárad a természetbe s ennek jelenségeit magába játssza, mint mikor elkap valamit az örvény s tulajdon anyagként dolgozza fel." PL: A merre én járok, még a fák is sirnak, Gyenge ágaikról a levelek hullnak Vagy: Azt gondolom eső esik, pedig a szemem könyezik. Vagy: Az ég alatt, a föld szinén, nincsen olyan árva mint én, Sirat engem a madár is, lehajlik értem az ág is. S más helyütt: Nekem e legtisztább estve fekete szinre van festve, A nap is gyászt vesz magára, nem süt rám piros sugára. Komor felettem az ég is, elhagyott a reménység is. Látjuk, hogy ezáltal „a kedélyben mint góczban összejönnek a sugarak s belőle megsiiritve lövellnek szét". A naiv költő meghatottságából s a természet iránti részvétéből jogot formál arra, hogy az is meghatott legyen általa és részvétet érezzen az ő vágyai, bajai iránt. így a nép fia megszólítja a csillagot, mely egyenesen csak az ő kedvéért tündököl oly szépen, ragyogjon kedvese házán,