Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

130 Petőfi-Könyvtár látássá kell válnia, csak bizonyos eszközöket szolgáltat egy költői eszme kifejezésére." A költő annyira egynek érzi magát a természettel, hogy rokonérzést tulajdonit neki, mint egy jóbarátnak, testvérnek, ki bajában-örömében részt vesz s az ő hangulatához simul s alakul. Mert a hangulat az a szemüveg, melyen át tekintünk s melyen szinét, élességét a mi lelkünk szine, ereje adja meg. így a legerősebb hangulat, az őrültség, mindent a maga rögeszméjének szempontjából lát. Lear a villámot, mennydörgést, vihart leányának hálátlanságára vonatkoztatja. Minél erősebb a hangulat, annál jobban elnémítja a magyarázó, tépelődő s czáfoló értelmet, mely az érzéki benyomásokat tisztán adja ugyan vissza, mint általánosan igazat, de nem az egyénileg igazat, mely lehet, hogy az általános igazzal ellenkezik, de költői szempontból az egyedüli értékes. Teljesen megértjük a hangulat c hatását a külvilágra, ha Goethének kis versét megfigyeljük: Über allén Gipfeln ist Ruh, In allén Wipfeln spiirest du Kaum einen Hauch. Die Vöglein schweigen im Walde, Warte nur balde ruhest du auch. Itt ő csak azért látja az erdei táj nyugalmas, halálra emlékeztető vonásait, mert rajta is a halál sejtelme vett erőt s viszont a halál sejtelme azért foghatta el, mert körülötte minden mély nyugalomba