Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

126 Petőfi-Könyvtár Ha szét találja törni tömlöczét, úgy összetéphet, úgy széjjeltagolhat, hogy lelked sem marad meg a pokolnak. Látnivaló, hogy Petőfi a lírának ez uj, a természetszeretet ébresztette formáját mily önállósággal műveli. Valóban belemélyed a természet lényeibe, s azokat ugyanavval a szubjektivizmusszal áthatottaknak látja, mely őt elfoglalja. S ehhez joga van! Ü reá s ránk nézve is ezáltal válnak értékesekké, így ébred bennünk a tudat, hogy ő is, mi is a természetnek részei vagyunk, s hogy az, bármily érthetetlenül hever előttünk, tulajdonképpen sokkal több egy érzéketlen, r:deg sejttömegnél. Nagyon különböznek ezek az allegorizáló terinészetszemélyesitésektől, melyek kényszeredett mezébe szívesen burkolózott a félénk költői lélek, de úgy, hogy oly érzéseket s gondolatokat tukmált a természetre, melyek annak igazi vonásait vagy elmosták, vagy eltorzították, vagy mivoltukból teljesen kivetkőztették, nemcsak azért, mert a megfigyeléseik sokkal mélyebbek, igazabbak s a költő hangulatának színével vannak bevonva, hanem mert minden irányeszme nélkül is élvezhetők, azt jelentik is, amik s a természetnek egy erős képét varázsolják elénk, míg azok mint a megfejtett talányok minden közvetlen érdeküket elvesztik.