Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

Petőfi és a természet 121 birkájával. Ilyen Rückert „Haldokló virág -a, melyben a költő párbeszédet folytat a virággal, melyet a május csókja feléleszt s rövid élet után fehér sír takar, de amely mégis fájdalom nélkül múlik ki, mert ő is, bár csekély mértékben, dísze volt a világnak. Talán Moore volt ennek első példaadója : „Utolsó rózsájá"-ban, mely magára maradt társai közül, de bizonnyal nemsokára követi őket, mert „egyedül élni ki szeretne a sivatag világban" ? Az újonnan felébredt természetszeretet ez önálló személyesitéseit, melyekhez hasonlót a költő tehetsége s hangulata szerint változót, az újkor lírájában tömérdeket találunk, Petőfi is kedves költői formájául használta fel. így „A szél" mint tudatos lény jelenik meg előttünk. Szellő alakjában elájul a kéjtől a neki megnyíló bimbók keblén, vad fuvalomra változva reszket tőle a bokor, mert tudja, hogy lemetéli lombjait, elhervasztja a könnyenhivő virágokat s gúnyosan, hidegen kaczag rajtok, majd újra lágy szellő, mely tenyerére veszi a fáradt méhet s elősegíti lankadt repülését s holnap újra zúgó, bőgő vihar, mely bejárja szilaj paripáján a tengert s haragosan kitépi a hajók szárnyait, a lobogó vitorlákat. A „Felhők" szép halkan szenderegnek az alkony és hajnal keblén, mint ártatlan gyermekek, majd mint haragos vad férfiak jönnek, hogy a viharral, e zsarnokkal életre-halálra víjanak, máskor halvány arcczal fogják körül a beteg ifjút, a holdvilágot,