Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

110 Petőfi-Könyvtár mába, ott leissza magát s mámorosan, piros pofával bukik le az égről (utóbbi már megint közös képe a népköltészetnek). Máskor a szerelem motívumát olvassa bele, de magyar népi vonatkoztatással : lángoló ifjú a nap, kinek keblét a szerelem vivja, szeretője — aki epedve néz reája — délibáb, a puszták szép tündérleánya. Vagy pedig — újra közvetlen ezélzással a körüle folyó hadakozásra, — sebzett vitéz a nap, ki vérezve esik el s később megint: lemenőben a napnak piros az arcza s vad haraggal vet mérges tekintetet a véres piaczra, vagy pedig, mint már láttuk fentebb: száműzött király, ki országából távozván, leejti véres koronáját. A népéletből vett személyesitések egyebütt is. A fergeteg barna paraszt villámüsztökkel. A szellő kalmár, ki a füvektől édes illatot vesz. A szél hazátlan szellem, kit be nem fogad se ég, se föld. A mitologiai fagyos személyesitések, melyek már Vörösmartynál veszendőben voltak, itt teljesen ki vannak irtva. A természeti tünemények és tárgyak megett mindig érző, hozzánk teljesen hasonló s ami a fő, a költő környezetéből, az ő lelki vagy tárgyi világából vett személyek lappangnak s lelki állapotához mérten egyénítve, ennek tolmácsai gyanánt jelennek meg s mindig vagy erős érzést fejeznek ki, vagy pedig fantasztikus világ játékképeiül szerepelnek. Érdekes világot vet Petőfi képzeletének lényegére, ha ezeket egybevetjük Arany személyesitéseivel. Aranynál például a hajnal vérszin