Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

86 Petőfi-Könyvtár De a lelke kincsekkel volt tele, Jól tudta ezt, s ezért nem csüggede. Bátran haladt rögös utján előre, Amíg végre király leve belőle! Költő-király, akinek homlokát Babér-korona büszkén fogja át, S kinek trónja fönnáll örök időkre, Mert a szivek mélyébe van benőve ! Luby Sándor. PETŐFI SÍRJÁNÁL. A segesvári Petőfi szobor leleplezési ünnepélyén: 1897. júl. 31-én szavalta a szerző. Petőfi! Petőfi! Rázd meg sírhalmodat! Pendítsd meg elnémult, kettétört lantodat! Szakadozott húrján lobogó láng égjen, Füröszd meg a lelkünk lánglelked tüzében! Gyújtsd föl a szivünket, mert óh jaj, kialszik! Dobogása is már alig-alig hallszik . . . Tüzet nekünk, tüzet abból a vulkánból: A szabadság fényes, piros hajnalából! Te voltál Petőfi, legelső sugara, Ragyogó reménye, hajnali csillaga! A te dalod szülte a szent szabadságot, Mint a kikelet a mosolygó virágot; Dalod kovácsolta bilincsből a kardot, Zúgó zivatarban mindig ott viharzott, Ott csengett, kongott a templom harangjában : A székely ágyúknak bömbölő szavában . . . Vérrózsákat dobott sötét ég boltjára, Babért font a honvéd vérző homlokára.