Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 81 Hitem szentegyháza álljon újra épen. Tündököljön benne szent oltáraképen Fényes ideálom, Kétkedésnek ölyve, gond nyomasztó súlya, Kishitűség köde, csüggedés borúja Szivemből elszálljon! Tudjam e világi, hiú zajt feledni, Tudjak igazért és szentért lelkesedni, Ahogy tudtam régen; Ne csüngjön a lelkem e múló varázson, E szem-kápráztató, csalfa csillogáson, Fényes semmiségen. Gyönge lelkek gúnyja, hatalmasok karja, Sorsnak üldözése, végzet zord viharja Lángomat csak szítsa, Szivemet az élvek sebes forgatagja, Mely a gyenge embert magával ragadja, El ne tántorítsa! El ne tántorítson, ha reám tör bármi, Tudjak szabadságért bátran síkra szállni, Ha majd üt az óra, Amikor ki kell majd rohannunk a múltért, Az elgázolt, tiprott, dicsőült multunkért, Véres bosszulóra! Akkor, hadd törjek én, mint te a halálba, Rohanjak a vészbe mellemet kitárva, Zászlóval kezembe! Óh, dicső dalnoka rég letűnt világnak, Óh, szent vértanuja, hitnek, szabadságnak, Önts erőt szivembe. Palágyi Lajos. Petőfi-Könyvtár. XX. 6