Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 71 Mint, hogyha szárnyát a fény összekapja S felhőkön villog át tekintete. Való is, álom is. A tenger-árnyból Szelleme az, mely felcsapkod s kilángol. Oh tüneményes, szilaj, büszke szellem, Fölöttünk fénylő, mint az ideál! — Látunk reszketni fenn a végtelenben Szikrázó csillagok sugárináí — Egyedül, magán, utolérhetetlen És mégis közelebb mindannyinál, Osztozzék fényeden a föld, az ég, Meleged mindörökre a — miénk ! Még ott látjuk a zord sivatagot, Melyen át inség, nyomor vert keresztül, De hirtelen — mily változás az ott ? A tájon langy-fuvalmak árja rezdül, Búgnak beszédes, csacska patakok, Milljó madárnak bűvös dala zendül, S pezsdül, bimbózik az egész tavasz Egyetlen hangra . . . Lantod hangja az! Ti dalok, lánglelkének alkotási, Ti csodálatos, örök énekek! Harcznak dicső, munkának óriási, Mit érttünk, e hazáért tettetek; Nem is dalok — a század katonái, Megannyi tárogató, fegyverek, Mert a mi áttündöklik azokon, Csak félig bűbáj, félig : hatalom. Ti dalok, lelke zengő szárnyai, Ti emeltétek őt is fel az égbe; Nézzétek, hogy mer, hogy tud szállani A szétszakított lánczokkal kezébe'!