Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

56 Petőfi-Könyvtár A csodahangok jöttek s elveszének, Titok, hogy honnan; sejtelem, hová? Bölcsőd vitás, sírodnak nincs emléke. Minek? A fő az, hogy a dalnak vége. S miként az apja, ha fiát elásta, Kétszerte őszül s halni sietős: Ráült a kor a századóriásra S vén kalmár lett az alig ifjú hős; Vetésben lassú, kapzsi aratásra, Munkálni gyönge, hinni nem erős. Eszménye nincs már, vágya van temérdek, Istene nincs, de- van bálványa: Érdek. S hazád ? . . . Eldobta özvegyfátyolát, És fiai urak az ősi házban; De a szemen, mely a jövőbe lát, Csak az a felhő van, mint hajdanában. Mert hajh! viszály a megfogyott család Vetéseit elrontja a csirában. S a dús, ki pártért vért és kincset ont, Gyüjtőivén körözteti a hont. így jársz körül! Se baj! Ne is jelenj meg, A harczhoz volt, a zajhoz nincs közöd. Mit is keresnél, férfikorú gyermek, E kor szilaj szóharczai között? Hol, nem ura a szivsebző fegyvernek Testvér testvérrel úgy megütközött, Hogy ez a hon, mely győzött véres harczon Szemétbe fúl a fölkavart piarczon . . . Pihenj, pihenj! Avagy, ha haragodban — A sír éjébe tovább még se férsz, Gyúlj ki, mint villám, mely, ha lángja lobban, A nagy hazában olvad minden érez;