Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

40 Petőfi-Könyvtár PETŐFI EMLÉKEZETE. (1855.) Mit beszél az emlékezet A nagy költő sirja felett? Minő virág díszlik rajta? . . . S a szomorúfűz kihajta? Azt se tudjuk, sirod hol van Tán nem is az édes honban?! Eltemetett a fák hulló levele, Elénekelt daltársad: a fülmile; Megsirattak a bánatos fellegek — Az őszi szél örökölte szellemed . . . Tán azóta tud oly búsan dallani: Mint lantodnak bűvös-bájos húrjai. Ábrándod ködébül leit a délibáb, Mely az alföld sik határit lengi át. Ott terülnek el a „csárda romjai" S a Tiszának, a Dunának árjai . . . Fut a csikós szélvészröptü paripán — Alkonyatra át is úsztat a Tiszán. Messze-távol vadvirágos bérez felett „Salgó ormán" fekete gyász föllegek . Sujt a villám, dörg az égi háború, Az egész táj képe olyan szomorú . . . De végre a zúgó vihar kifárad, Föllegei tova-tünnek, elszállnak; S a merengő csillagos ég tün elé Néz a hold a csillogó hegyek felé; Nézi ott a tölgykoszorús bérez alatt: „János vitéz" „lluskával" mint mulat . Míg a lombon a szellők azt dalolják: ,,Mit ér nekem az a fényes mennyország