Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

118 Petőfi-Könyvtár PETŐFI. Szavalták a nagykőrösi Petőfi-ünnepen. (1899.) Nem halt meg a dalnok, hiába beszéltek! Cser illeti most is, és nem czipruság. Nem langy kegyelet kell árnynyá lett emléknek S nem pusztai sírra pár gyáva virág! Ki ünnepet ülsz ma, ha szived is ott van, Az ő ajkáról még hallod a dalt, És vele énekled, mint ama napokban, Zúgatva viharzón a Talpra magyart. Nem halt meg a dalnok, csak földi alakját Sodorta el innen a szörnyű vihar. Kard volt a kezében, száz vészen rohant át S mint harsona zengett ajakán a dal. És azután eltűnt, és senki se látta . . . Dörögtek az ágyúk, zörgött az aczél; Ez volt a halálnak szörnyű aratása — De nem halt meg a dalnok! Petőfi él! S fog élni örökké. Soha meg se halhat, Volt, van és lesz mindig, mint Isten maga. Fűben, fában, Uram, él a te hatalmad, Századok lelkében a nép dalnoka. Ami ember-szívben nagy, magasztos, dobban, Amitől szentté lesz véres harczmező, Ami életet nyújt rég bedőlt sírokban : Múltban és jövőben, mindenütt csak ő.