Váradi Antal: Petőfi könyvtár 19. Az elzárt mennyország (1910)

Petőfi színész élete

48 Petőfi Könyvtár Albertem, hogy ha meghalok, legyen, aki eltemettessen !" Mikor jobban lett, átköltözött egy színházi jegyszedő-asszonyhoz a Nagyváradi-utczába. Fogas Józsefnénak hívták az asszonyt, akinél nyomorult kamrácskában húzta meg magát, egy sánta szék, egy rozoga ágy, meg egy boglyakemencze társaságában. Ablaka előtt haladtak el a temetési menetek, melyek gyászénekei behallatszottak a szobájába. Innét datál az a szivet megkapó verse, hogy „Temetésre szól az ének ..." És akárki volt az, akit temettek, „nem földi rab — nála százszorta boldogabb!" Világfájdalmas ifjú poéta barátaim, régente a szivükbe mártották a költők a tollat s érezték, amit dalolnak. A fellábadt beteg eljárogatott a Fogasné protekczíója folytán a színházba, majd lábra birván már állani, nekiindult a havas esőnek, a szélnek, a sárnak, a fergetegnek s — elérkezett, — a jó Isten tudja csak hogyan ? — Pestre . . . Ennek az útnak a legendája, hogy este a csárdában mulató betyárok a sutban fekvő költő nótáját danolták s ez a dal adott erőt Petőfinek a további vándorútra. Pesten az irodalomnak élt, fölkereste Vörösmartyt s egy kötet verset adott át neki kiadás végett. Vörösmarty apai szeretettel ölelte magához az ifjú költőt és a Nemzeti Körrel kiadatta a verseket. Petőfi szive azonban mégis visszafájt