Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

Petőfi István

Petőfi István versei 27 Rokon a néplyrával költészetének az a vonása is, hogy csak a rövid, pár szakaszos versei sikerülnek. Hosszabb lélekzetü verseket nem tud megszerkeszteni. Rendesen jól indulnak meg ezek is, de aztán összebonyolódnak és befejezésük nem a vers kikerekítettségét jelenti, hanem az író kimerültségét. Ez árulja el, hogy Petőfi István költői tehetsége csak a tehetséges dilettánsé. Ez utóbbi tételt bizonyítja az is, hogy lyrájában igazi fejlődés alig tapasztalható. A zivataros korviszonyoknak, a sok szenvedésnek és különösen műveltségében az ötvenes évek derekán beállott mélyreható változásnak nyomai ugyan fellelhetők verseiben, de ami a költői hangulatot illeti, az majdnem változatlan, mélyülést nem nyer, sőt az irodalmi czélzat felléptével üdeségéből folyton veszít és harmincz éves korában már csak önmagát ismétli. A negyvenes években a nép fia. A népélet egyszerű jelenségei ragadják meg figyelmét, ihletik meg képzeletét: a csikós-élet, a betyár-világ, az évszakok és az idő változása, a kútágasra szálló szarka, a sír felett álló szomorúfűz stb. Ez egyszerű világnak, egyszerű hangon elzengett hangulatai a maguk keresetlenségében meg-megrezdítik érzelmeink húrját. (Rég nem láttam . . ., Leszállott a szarka . . ., Hideg széllel . . ., Hogyha meghalok . . Hull a levél . . .) Ez az, ez lett volna igazán Petőfi István világa. Ha megmarad továbbra is a paraszti sorban, tán értékesebb lesz költészete.