Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

Petőfi István versei (J219 NE CSODÁLD . . . Ne csodáld ha szüntelen keresnek Szemeim és áhítattal függnek Rajtad, mint a kín-anyának szeme Megváltóján földi s égi üdvnek. Te vagy az én Megváltóm leányka, Szerelmed én üdvöm mennyországa. Ne csodáld, ha szivem, lelkem reszket, Ha átkarolnak téged karjaim; Nem rezeg-e a fa minden lombja, Ha kis madár szökdel ágain? Fa vagyok én, te vagy a kis madár, Mely szivemre magát ringatni jár. Ne csodáld, ha ajkam soká szótlan, Hogyha kedves csengő hangod hallám ; Nem csendesül-e el a vad éj is A csalogány bűvös-bájos hangján? Szivemben, — ha már nem hallom hangod, — Kelnek még a százszoros viszhangok. Ne csodáld, ha gyakorta bús vagyok, S szemeimben megtört könnyű rezeg; Nem könnyez-e gyakorta az ég is, Bár csillagi számtalan sok ezrek? S én ki csillagul csak téged birlak S könnyen elveszthetlek, — én ne sirjak?