Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

Petőfi István versei (J187 Elvonultak a borongó fellegek, Csillagsereg világítja az eget; Sötét volna az én szivem, éktelen, Hogyha benne Nem lángolna Érted égő szerelem. Jaj! de mit ér a virágnak élete, Mit a madár lágy, epedő éneke, Ha nincs, aki leszakítsa, hallgassa! Meghat-e majd Fájó lelkem, Fájó lelkem panasza?! Zöld levelet ád a gallynak a tavasz: Adj énnekem egy kis reményt, vagy vigaszt, Hogy mosolygó ég alatt s zöld föld felett Én ne éljek Örömtelen, Örömtelen életet (Dános, 1858.) TÉL VÉGÉN. Csak jönne már, csak jönne már A tavasz minél előbb ! Tudja Isten, még sohasem Vártam én így azelőtt. Úgy szeretném, úgy vágyódom Látni a föld újuliát, A természet láthatlanúl, Mint ékíti föl magát.