Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

Petőfi István versei (J183 S ha elmerengsz boldogtalanságodon , Nem magadért fáj az neked, jól tudom ! . Lelkedet egy szent fájdalom kínozza: Boldogtalan szüleidnek balsorsa. A költőnek öröksége itt alant: Szeretettől vérező szív és egy lant! . . . Minden dala egy-egy szívből nőtt virág, Melyet a hon szent szerelme rezeg át. S mindezekért kárpótlásúl a vigasz, Amért lelke világánál fenn virraszt, Az: hogy lelki szemeivel messze lát A jövőbe, s olvashatja nagy titkát. így olvasád : hogy „koporsód zártáig Boldogtalan léssz s nincs messze odáig." Ott áll irva megóhajtott halálod, Mit a való olyan hamar beváltott: „Nem égtél el lassan, mint a mécsvilág — Ismeretlen sírodon nem nő virág, Kóró födi; s csak az éji fergeteg Zúgja el ott testvér-búját feletted !" (Dános, 1858.) ALUDTAM ÉN . . . Aludtam én, mélyen, ébren aludtam, Barna kis lány te felőled álmodtam ; Álmom édes volt s mire fölébredtem, Jó magasan járt már a nap felettem. Azt mondtam, hogy . . . mért is kelle hazudnom ! Mint éj a nap jötte elől távozom. Megvirradt és jaj nekem . . . még itt vagyok, Mennék, futnék, de még lépni sem tudok.