Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

180 Petőfi-Könyvtár Szép szerény virágok, — kedves jó leánykák, A pusztán elrejtve, miként az ibolyák, Virultok ti szépen, Tündökölvén szívben, jóságban, erényben. Mikor úgy köztetek néha helyet adtok, Szinte elfeledem, hogy már árva vagyok; Úgy nézem magamat, Mint rózsabokorban egy fonnyadó gallyat. Itten születtetek, itt a csöndes pusztán, Veletek virágit, örömét megosztván, Mint édes anyátok, Oly gyönyörrel tekint, mosolyog reátok. A zengő madarak tinéktek dalolnak, A fák lombos ági reátok hajolnak, S döngécselő méhek Számotokra gyűjtik az aranyszín mézet. A rét virágai közeledésiekre Felétek hajolnak nyájas üdvözletre S örömükben sírnak: Szirmuk — s levelükön rezg az ezüst harmat. Szegény virágokat nem soká gyász éri: Elhagyandják őket ifjú szép testvéri; S a berek madara Ekkor, ha megszólal, mily síró lesz dala! Közeleg az idő, . . . maholnap itt lesz már . . . S elrepültök majd, — mint fészkéből a madár Kiesebb táj felé: Egy tündér világba, mely a szerelemé.