Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

Petőfi István versei (J159 Ámde, ha az ember feled s háladatlan, Természet-anyánknak mindenre gondja van, Mindenre gondol az: Sírokat zöld bársony szőnyeggel vonni be S tarka virágokat himezgetni bele Küldi el a tavaszt. Mit ember megtagad, megadja azt az ég: Gyakorta hullatja részvétteljes könnyét S üdítő harmatát; Eljő a napsugár örök szerelmével És az ég könnyeit felcsókolja hévvel, S itt mereng naphosszát. Utána jő az ég csillagos fátyollal, És a vándor szellő bánatos sóhajjal Megpihenni tér itt; Élőknek érthetlen nyelven szól beszéde; De, amit az élő soha meg nem érte, Tán a holtak értik. Vándor vagyok én is, messze földről jövök, Egy mohlepte sírra fáradtan ledőlök, Reája borulok. Óh milyen jól esik megnyugodnom itten! . . . Fájó örömében kicsordul a szivem S könnyeket hullatok. Fogadd be bús halom, fogadd e könnyeket, Szivemből erednek, keblem híven rejtett Kincsei valának. Éveken át vártam, vártam én e napot: Hulljatok könnyeim, sírjára hullotok Apám s jó anyámnak.