Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

112 Petőfi-Könyvtár Nem kérem én szerelmedet; De ne tiltsd, hogy szeresselek, S mint halvány hold fényes napot, Távolról ne kisérjelek! (Brünn, 1856.) RÉGI KEDVESEMHEZ . . . Miként szerettelek, miként szeretlek még, Tanúm a fényes nap, tanúm a magas ég; Epedőleg hányszor függtek rajt' szemeim. S nem egyszer szárítá fel a nap könnyeim. Tied volt szivemnek első hő szerelme, Mit lelke villáma gyujta lángra benne, Annak, kinek keble oltára volt képed, S ki leromboltatá a templomot érted. Hidd el, nem feledtem sohasem eskümet. Melyet lelkesülvén, szivem ajkamra tett. Oh ! ha emlékeznél, hogy adtam is jelét, Mily forrón szeretlek, hogy éltem a tiéd. Ha elszakasztott is tőled balvégzetem, Velem maradt képed, velem mind szüntelen, Ha csüggedés szállt meg, szerelmem tartott fel: Érted mindent, mindent nyugodtan tűrtem el. Tudod követelés s önérdek sohasem Szennyezte, zavarta szeplőtlen szerelmem; Boldogságod levén mindég szemed előtt, Azért esengtem én s kértem a Teremtőt.