Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

V. Künn a pusztán

80 Petőfi-Könyvtár A vén betyár alatt ágaskodni kezdett a ló. Puki uram pedig ijedten, balsejtelemmel kérdezte: — Mi volt ez? Virág Marczi előbb a lovát csillapította, aztán felelt Puki úrnak: — Toportyánok köszöntik a felkelő holdvilágot. Van belőlük szép számmal a nádasban. Puki úr elkényszeredetten ballagott tovább. Legszívesebben megfordult volna és még a környékéről is elszalad a veszedelmes tájéknak, de a vén betyár jókedvűen biztatta: — Csak egyszer élünk, tens' uram. Mindegy az, hogy miképpen hal meg az ember: farkas falja fel, vagy akasztófán szárad el. Nekem már jóbarátom a halál, mert én már tán százesztendős is elmultam. Ne féljen téns' úr, ha velem van, elkerüli a kaszás. A nádas haván mély nyomokat hagyott az előttük haladó lovas paripája. Kanyargós, keskeny ösvényeken haladtak a néma tájon. Egyszerre tűzfény piroslott fel a homályból. — Helyben vagyunk, — mondta Virág Marczi és leugrott a nyeregből. Nagy tűz égett a közelben és a tűz lángja egy barna, oszlopos, régimódi ház körvonalait világította meg. A betyár kantárszáron vezette a lovát, amig elérte a házat. A tűz mellől egy hang azt kérdezte: — Hozod az ipszét? — Hozom, — felelt Virág Marczi. — No, lóduljon kend előre, — kiáltotta és gyöngéden megtaszigálta Puki urat.