Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

VI Petőfi csizmadiája

A negyvenes évekből 107 Krikovy uram köhécselve húzogatott egy széket, amelyre szeretett volna letelepedni. De tudta ő mi az illem. Meg kell arra várni az engedelmet. Azért tehát így folytatta: Meg aztán a magányban inkább neki adjuk magunkat a busulásnak, — mondta már a deák: solitudo est mater sollicitudinis . . . Mégis csak jobb kettesben viselni a bajt. A világ tele van úgy rosszal, mint jóval. Sunt bona mixta malis, sunt mala mixta bonis. - Ne kínozzon az úr a deák-czitátumaival, ha jót akar, — kiáltott fel türelmetlenül az ifjú. — Nem szeretem azokat az embereket, akik egy deákközmondásnyi tudománynyal élik végig az életüket. A csizmadia lecsapott: — Hát hagyjuk a közmondásokat. Sapienti pauca. Én értem az urat. Az úr az új költői iskola hive. Igaza van. A világ reáunt már az öregekre. Mert a világ idővel mindent megun. Még Don Gunárosznak a spanyol románczait is megunja . . . — Az úr talán valami literátus férfiú! — kérdé az ifjú és felütötte a fejét. — Ahogyan vesszük. Én csak a literátura csizmadiája vagyok. Én varrom a Vörösmarty úr csizmáit is. Ne nevessen ki az úr. Becsületes lélek dobog e kebelben. Saepe sub attrita latitat sapientia veste. Nálam lakott Kisfaludy, a költő. Ami csekély erőmtől telik, azt mindig megtettem