Déri Gyula: Petőfi könyvtár 15. Petőfi Zoltán (1909)

Epigrammok

156 Petőfi-Könyvtár EGY HALDOKLÓ GYERMEK IMÁJA. (Francziából szabadon.) Anyám fáradt vagyok, s a napnak vége már, Öledben nyughatom, csendesen ugy-e bár? De rejtsd el könnyeid, ne sóhajts oly nagyon. Fáj szivem, hogy ha mély sóhajaid hallom. Mint fázom én, körültünk minden oly setét, Látom közelgni már éltemnek éjjelét. De az lesz az öröm : ha fénysugár között Lelkem magasba fel, az Úrhoz költözött. Nem hallod-é a dalt, az égi hangokat? Nem látod-é anyám, az angyal-szárnyakat? Az angyal itt, közel; magához hí fel ő, Mosolya égies, szava örvendtető. Kitárva szárnyait, ő most fiadra vár. Körülem mindenütt mily tarka fénysugár! Ily fényes szárnyaim a földön lesznek-e? Vagy értök a magas egekbe menjek-e? Magadhoz mért szorítsz oly búsan engemet? Mért sóhajtsz oly nagyon ? anyám nem értelek. Könnyek patakja mért borítja arczodat? Hisz a magasba fenn meglátod még fiad! De kérlek, óh, ne sírj, szüntesd meg könnyeid, Mert én is érezem kínos keserveid. Rosszul vagyok, a kín lecsukja két szemem . . . Jó éjszakát anyám : nem lesz több reggelem. (Csákó, 1865 junius 12.)