Somogyi Gyula: Petőfi könyvtár 14. Petőfi Sándor költészete (1909)

II. A népiesség

34 Petőfi-Könyvtár A folyam sima tükrét példázza a nyelve, midőn a lélek szelid nyugalma árad szét költészetén, de midőn az érzés lángja magasabbra csap fel, csupa erő és tűz a nyelv is. Heves kifakadás, korholás, gúny, káromlás, gyűlölet, harag, merész képek, hyperbolák, megkapó viziók döbbentenek meg és kápráztatnak az indulatok skálájának magasabb fokán. Mindig közvetlenül a lélek mélyéből tör ki az indulat. Pathosában sohasem érezzük a mesterkélt izgalmat, mely keresve keresi a magas hangot. A tárgyhoz alkalmazottan lesz szava szilajabb, vagy mérséklődik pathosa, hogy nemességben, bensőségben nyerjen. Előbbire példa a forradalmi költészet bármely részlete, utóbbira csak egy kis rész az ,,Elértem, amit ember érhet el" czimű költeményből: Mi volna könnyebb, mint lemondanom Mostan te rólad, honfi-aggalom, Te rólad kínos hazaszeretet, Ki mindörökké téped a szivet, S magamnak szedni, mit az óra ád, Istenre bizván más búját, baját . . . De el nem hagylak, hazám, tégedet! Multat jövendőt, mindent eltemet Boldogságomnak tenger-özöne, Csak szent oltárodat nem önti le. Veled sóhajtok hazám, mint elébb, A kedvező, a szebb idő felé . . . Veled sírok, ha fájnak sebeid . . . Veled sírok, hogy fázol, éhezel . . . stb. Valóban, e sorokban egy felkiáltó jel sem mered égnek a „szót nem találó" megindulás kifejezésére.