Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 89 Ábrándaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb ... Milyen sötét vőn' a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom ! Az ég arany hajnalcsillagja s a föld Ezüst harmatja mind, mind elvesze, Letörlé őket kérlelhetlenül a Rideg valóság szigorú keze; Felhők borongnak, s rekkenő meleg van, A gondok fojtó levegője nyom . . . Milyen sötét vón' a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom ! Regényes bérezek kősziklái közt folyt Csengő morajjal egy tündérpatak, Dicsvágy patakja! Ajkaim belőle Sok boldogító mámort ittanak. Foly még ma is, de más igyék vizéből, Én nem iszom, többé nem szomjazom . . . Milyen sötét vón' a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom ! stb. (Itt benn vagyok a férfikor nyarában.) íme, itt látni, hogy mi is az a nem csapongó, hanem magának egy irányban mind mélyebb medret vájó költői hangulat. Az a tündéri délibábos káprázat, mely Petőfi költészetének legcsábítóbb vonása, ugyan hiányzik belőle, de amit érte cserébe kapunk, az talán az ő művészetének még értékesebb eleme. És lélektani szempontból is mily nagyjelentőségű ez a költemény: mennyi férfias érlelődés nyilatkozik már benne, az ifjonti dícsvágy hiúságait hogy le-