Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

74 Petőfi-Könyvtár Te szétosztod mások közt lelkedet, Lesz-e, ki néked adja lelkét Vagy lelkének csak egy darabját Vagy egy tekintetét csak, amiből Gyanítanom lehetne legalább, Mi a boldogság ?... Oly szomjas szivem, hogy Fölinna egy záport, s talán Egy harmatcsepp sem hull reá soha ! (Az apostol. XII.) Hogy ezt a határtalan sóvárgást megértsük, arra a mélységes családias érzésre kell gondolnunk, melyet költészetéből épp úgy, mint élete történetéből oly jól ismerünk. Éppen mert gyermekifjú korában megszökött hazulról, éppen mert — ahogy ő maga mondja — garaboncziás diákként csavarogta be az országot: szivében a családi fészek után való vágyódás, a szülei háznak imádata még csak jobban meghatványozódott. Az elzüllés örvényének éles, hajmeresztő határszélén járt ő az ifjúkor legkényesebb szakában: és járt a holdkóros léleknek rejtelmes biztosságával, mert a hivatásnak csodatévő ereje vitte, ragadta őt a sötét és süppedékes mélységek fölött, és mert lelkének tekintete, bárhová vezette is őt kalandos sorsa, mindig az édes, a visszasovárgott családi fészken csüngött, melynek ő, a látszólagos hütelen szökevény, volt leghívebb gyermeke. Oh, édes családias érzés, oh, te dicső világhatalom, mely az öledben rejlő erkölcsi erőt akkor tárod föl legszebben, mikor sajkádat széttörte az élet vihara és