Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 59 És lelke lázong saját hivatása ellen, inert, amit igaz hittel örök érték gyanánt oly hőn szomjazott: a költői dicsőség most élete megrontója gyanánt áll előtte: De véremből e gyilkos férget én Többé nem hizlalom, Ugy is mi lenne a kiszivott, elfolyt Vérért a jutalom ? Dicsőség legfölebb, Ez a szem fényét elvakító semmi; És még az is nagy kérdés: E semmi is fog-e jutalmam lenni ? (Költő lenni vagy nem lenni.) Es mily szomorúan törődik bele a végzetbe, hogy költőnek kell lennie: És elnémuljak mindörökre hát? Egy hangszer életem; E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat, A szögre föltegyem ? Hallgasson örömem ? Ne légyen hangja többé fájdalmamnak ? Hallgathat-e a tenger, Midőn hullámin szélvészek rohannak? (Költő lenni vagy nem lenni.) De ha itt még megnyugodni is látszik, súlyos helyzetéből fakadó keserűsége, idegessége nőttön növekedik. Nem csak irigy versenytársak áskálódása bántja, nem csak korlátolt és rosszhiszemű kritikusok ócsárló lármája izgatja: más mélyebb