Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

56 Petöfi-Könyvtár ott áll a magábaszállás hídján; maga is pillantást vet előre is, hátra is, hol komor világlázadó gondolatokba merülve, hol tündérálmot szőve egy még el nem ért boldogságról. Minden kiváló egyéniség fejlődési útjában megtaláljuk azokat a mély bevágásokat, melyek szakaszokra osztják szellemi bontakozását s élő, szerves tagoltságot kölcsönöznek benső lényének. S az egyes szakaszok határán ott találjuk a mély lelki barázdát, mely a magábaszállásból származott. És e barázdák biztos jegyei a belülről fejlődő, kiváló lelkeknek. Közöttük különösen érdekes az első barázda, mely az első nagy magábaszállásból, a világgal s önmagával való első komoly leszámolásból ered. Mindnyájan ismerjük a nagyratörő iljú léleknek, (s lehet-e igazán ifjú az a lélek, aki nem nagyratörő) azt a nevezetes szakát, mikor eszményei, vagy mondjuk ábrándjai beleütődvén a még kellően föl nem fogott .zordon valóság"-ba, valami hihetetlen nagyméretű benső válságot idéznek elő, mely akárhányszor igazi katastrophához vezet. Az ifjú léleknek eszmei követelései és a valódi élet egymásnak vadúl neki rontani látszanak, és e zűrzavaros viadalban, hol az eszmények bukdácsolnak és roskadoznak, hol pedig a meglévő világrend tűnik föl olyannak, melyet az eszmények nevében okvetetlenül végkép és gyökeresen föl kell forgatni. Az eszmények zűrös omlásának, a legsötétebb ifjúi melancholiának és legvadabb világlázadásnak kor-